Családunk történelmének kulcsszereplője drága édesanyám, Farkas Károlyné, sz. Székely Anna Mária. Nagyszékelyen született 1938 május 29.-én. Kistestvére, aki előtte született és 2 éves korában fertőző agyhártyagyulladásban halt meg, szintén az Amika ( Anna Mária) nevet viselte rövidke földi élete során. Mivel édesanyám után már több gyermekük nem született nagyszüleimnek, így anyukám testvér nélkül nőtt fel. Mivel rendkívül szociális szerettel teli kislány volt, nagyon szerette unokatestvéreit és barátnőit. Középparaszti sváb családból származott.

Apja vitéz Székely János, szeretett nagyapám, aki rendkívül művelt, kreatív, okos ember volt. Harcolt a II. világháborúban, és a Don kanyarból hozta haza élve a katonáit, amiért ők örök barátsággal viseltettek iránta. Örkényben tanulta a mezőgazdaságot. Rácegresen dolgozott, ahonnan kismotorral járt haza Nagyszékelybe. Később Nagyszékelyen volt futurás, majd felvásárló. Nagy élmény volt számomra, hogy segíthettem neki a felvásárlásban. Akkoriban ugyanis az emberek a felesleges gyümölcsöt (meggyet, cseresznyét, sárgabarackot), tojást, gyógynövényeket (bodzát, tavaszi héricset, gesztenyét stb.), elvitték a felvásárlóhoz. Innen a paksi konzervgyárba került a gyümölcs, a gyógynövényeket pedig a gyógyszeripar dolgozta fel. Visszagondolva, nem volt ez rossz rendszer. Mi gyerekek is megtanultuk, ha dolgozunk, zsebpénzhez juthattunk. Ha gesztenyét gyűjtöttünk, vagy gyümölcsöt szedtünk, az pénzt hozott a házhoz. Amiért megdolgoztunk azt szabadon el is költhettük. Hozzásegített bennünket ahhoz, hogy meg tudtuk valósítani gyermekkori vágyainkat. Fiatalon rájöttünk arra, hogy érdemes szorgalmasnak lenni, a munka meghozza gyümölcsét.

Anyukám édesanyja - a mi szeretett nagymamánk-, Réth Anna Mária, akit korán, 54 évesen elszólított tőlünk az Úr. Nagymamámat, akinek gyermekkora óta beteg volt a szíve, nagyon megviselte a kitelepítés borzalma. Bizony nem használt neki a sok megpróbáltatás. 16 éves voltam, amikor elvesztettük őt.

Nagymamámtól olyan tengernyi szeretetet kaptam, ami életem végéig elkísér. Ő tanítgatott főzni már kislány koromban. Fáradhatatlanul dolgozott, soha nem panaszkodott. A boldog mosolyát soha nem felejtem, amikor meglátott a húgomat és engem. „ Mein goldig Engelchen!”. Mi voltunk a mindene! Nagyon jó lélek volt. Ma is hiányzik! Emlékszem a szeretetére, az ölelésére és a finom főztjére.

Gyermekkorunk egy részét vele és nagyapámmal töltöttük, mivel a szüleink akkoriban végezték el a főiskolát. Szép idők voltak, nagyon sok szeretet kaptunk a fiatal nagyszüleinktől. Megtanítottak bennünket dolgozni, segíteni abban, amiben tudunk, pl. főzni, kertészkedni, nyulakat etetni, méhészkedni. Tanultak velünk és tanítottak bennünket. Többet nem kaphattunk volna.

Nagyszüleimet kitelepítették 1946-ban, csakhogy ők semmiképpen nem akartak Németországba menni. Nem véletlenül, hisz nagyapámék a „Hűséggel a hazáért” mozgalom tagjai voltak, német származásuktól függetlenül. Sikerült is nekik itt maradni, bár a család minden vagyonát, házát, jószágát, elvették. Sokat szenvedtek, de mindig optimisták voltak, és bíztak az újrakezdésben. Bukovinai székely családot, kibombázott Budapesti gyerekeket fogadtak be, s később ez a budapesti család segített nekik a kitelepítés előli bujkálás idején! A házuk éppen azelőtt készült el, mikor jött a kitelepítés. Nem dédelgettek magukban sem gyűlöletet, sem haragot; tudomásul vették, hogy a történelem viharaiban sodródott az a család is, aki megkapta a házat, melyet ők építettek.

Anyukám számára a legfájóbb emlék az volt, amikor elárverezték vagy inkább szétosztották családja nagy szeretettel tartott jószágait, vagyontárgyait, és kis fekete báránykáját, amit ő gondozott! Csak a kutyájuk maradt meg és kísérte őket végig a vándorlásukban. Végül, amikor már lehetett, a család visszatért a faluba. Házuk már nem volt. Két idős néni ajánlotta fel nekik, hogy eltartásért cserébe, lakjanak a házukban. Így is lett, megosztoztak a kicsi ház két szobáján. Igazi család lettek, a néniket nagymamáknak hívták és életük végéig úgy is éreztek irántuk. Amikor a '80-as évek végén kiderült, hogy a ház nem lett a nevükre íratva, nagyapámnak el kellett hagynia azt az otthont is. Fájt neki, második kitelepítésként élte meg. Édesanyám Székesfehérváron és Gyönkön járt gimnáziumba, majd könyvelést tanult. Dolgozott TSZ irodában, erdészeti irodában, később a szívét követve elvégezte az óvónőképzőt Kecskeméten. Ezzel élete álma teljesült: óvónő lett. Dolgozott Pincehelyen ahova sokszor télen is gyalog, a nagy hóban járt be Nagyszékelyből. Nagyon szerette a hivatását, a kicsiket. Később ő lett a vezető óvónő Nagyszékelyben. Mindent megtett az óvodásaiért, ez volt az élete! Addig talpalt Budapesten a minisztériumokban, amíg kijárta, hogy a jegyzői lakást - amely üresen állt - megkapják óvodának. Kijárta azt is, hogy bevezetésre kerüljön a központi fűtés. Akkoriban csak a nagyszékelyi óvodának volt ilyen. Később édesapámmal együtt vándortáboroztatta apukám iskolásait. Minden gyerekre nagyon nagy szeretettel emlékeztek. Mind a ketten igazi pedagógusok voltak, akik hivatásuknak tekintették a pályát. Ők a munkájukat hivatásként élték meg, melyet örömmel és nagy odaadással végeztek.

A következő emlékezés, kivonat a Nagyszékelyi Hírmondó 2016 augusztusi számából:

Emlékezés

Emlékezés az augusztusban elhunyt Farkas Ami néniről és férjéről, akik hosszú éveken át a község és a közösség meghatározó személyiségei voltak. Regénybe illő történetükről lányuk mesélt.

  Anyukám Farkas Károlyné, született Székely Anna Mária középparaszti sváb családból származott. Apai nagyapja: Geiger János (akit Horthy Miklós emelt vitézi rangra) magyarosította a nevét Székelyre. Bátor ember volt, Doberdónál és Isonzónál harcolva számtalan hőstettet hajtott végre. Fejébe, tüdejébe több lövést is kapott, 2 ujját ellőtték, mégis csodával határos módon felépült és harcolt tovább. Az ő fia volt az a Székely János, aki viszont a Don kanyarból hozta haza élve a katonáit, amiért ők örök barátsággal viseltettek iránta. Amikor kitelepítették őket, akkor ezek a katonabarátok bújtatták a családot. Ők Magyarországért harcoltak és semmiképpen nem akartak Németországba kerülni! A "Hűséggel a Hazáért" mozgalom tagjai voltak, ami a Volksbunddal állt szemben annak idején. Sikerült is nekik itt maradni, bár a család minden vagyonát, házát, jószágát, elvették. Sokat szenvedtek, de mindig optimisták voltak, és bíztak az újrakezdésben. Bukovinai székely családot, kibombázott Budapesti gyerekeket fogadtak be, s később ez a budapesti család segített nekik a kitelepítés előli bujkálás idején!

 A házuk éppen azelőtt készült el, mikor jött a kitelepítés. Nem dédelgettek magukban sem gyűlöletet, sem haragot; tudomásul vették, hogy a történelem viharaiban sodródott az a család is aki megkapta a házat, melyet ők építettek. Anyukám számára a legfájóbb emlék az volt, amikor elárverezték vagy inkább szétosztották családja nagy szeretettel tartott jószágait, vagyontárgyait, és kis fekete báránykáját, amit ő gondozott! Csak a kutyájuk maradt meg és kísérte őket végig a vándorlásukban.

 Végül, amikor már lehetett, a család visszatért a faluba. Házuk már nem volt. Két idős néni ajánlotta fel nekik, hogy eltartásért cserébe, lakjanak a házukban. Így is lett, megosztoztak a kicsi ház két szobáján. Igazi család lettek, a néniket nagymamáknak hívták és életük végéig úgy is éreztek irántuk. Amikor a '80-as évek végén kiderült, hogy a ház nem lett a nevükre íratva, nagyapámnak el kellett hagynia azt az otthont is. Fájt neki, második kitelepítésként élte meg.

 Édesanyám Székesfehérváron és Gyönkön járt gimnáziumba, majd könyvelést tanult. Dolgozott TSZ irodában, erdészeti irodában, később a szívét követve elvégezte az óvónőképzőt Kecskeméten. Ezzel élete álma teljesült: óvónő lett. Dolgozott Pincehelyen ahova sokszor télen is gyalog, a nagy hóban járt be Nagyszékelyből. Nagyon szerette a hivatását, a kicsiket. Később ő lett a vezető óvónő Nagyszékelyben. Mindent megtett az óvodásaiért, ez volt az élete! Addig talpalt Budapesten a minisztériumokban, amíg kijárta, hogy a jegyzői lakást - amely üresen állt - megkapják óvodának. Kijárta azt is, hogy bevezetésre kerüljön a központi fűtés. Akkoriban csak a nagyszékelyi óvodának volt ilyen. Később édesapámmal együtt vándortáboroztatta apukám iskolásait. Minden gyerekre nagyon nagy szeretettel emlékeztek. Mind a ketten igazi pedagógusok voltak, akik hivatásuknak tekintették a pályát. Munkájukat sosem tekintették munkának.

 Édesapám Kocsolán született, négy gyermekből legkisebbként. Fiatalon Gyulajon élt; apja, nagyapja és dédapja 5 generáción át erdészek voltak. Édesapámnak innen volt a természet iránti szeretete és tisztelete. A tanítóképzőt Dombóváron végezte, a tanárképzőt később Pécsett levelező tagozaton. Édesanyámmal úgy ismerkedett meg, hogy Nagyszékelyben kapott tanári állást az iskolában. 1958-ban házasodtak össze. Volt időszak, amikor anyukám is tanított az iskolában, úgy tudom rövid ideig kollégák is voltak.

 Apukám és anyukám is 1938-ban születtek és házasságkötésük után életük végéig együtt maradtak. Apukám haláláig 57 boldog évet éltek együtt. Példát mutattak abban, hogyan kell mindig minden bajból felállni, s hogy mindig lehetséges az újrakezdés. A nagypapa például azt mondta édesanyámnak, aki kislányként könnyes szemekkel nézte végig, ahogy a kedves báránykáját vágóhídra viszik idegenek: "Ne sírj kislányom! Ami a fejedben van, azt soha nem vehetik el tőled!" Talán ezért tanult anyukám minden iskolában olyan szorgalmasan és kitartóan ahol megfordult, s talán ezért őrzött meg élete során minden emléket a fejében, hogy az utókornak átadhassa mindazt, amit tud.

 Amikor Nagyszékelyben megszűnt a felső tagozat, édesapám Pincehelyen kapott tanári állást, és oda is költöztünk. Anyukám Nagyszékelyben maradt vezető óvónő abban az óvodában, amelyet kiharcolt a falunak és a gyerekeknek. Nyugdíjas éveikben sem pihentek, hanem a kárpótlás során visszakapott földjeiken gazdálkodtak.

 Életük utolsó pillanatáig tevékenyen és aktívan dolgoztak mind a ketten. Életük nem volt könnyű, mégis mindig készek voltak újrakezdeni, s tanulni, fejlődni. Ez számomra nagy példa.

Farkas Gyöngyi